Álmok és Románia

-Na képzeld, hogy találtam egy munkát.
-Na halljuk akkor.
-Szóval uborka szedés, 9,05 euró per óra, szállás ingyen, és van napi kantin is.
- Hát nem azért de ha akarsz menj oda egyedül, én biztos, hogy nem megyek oda.
-Ok akkor keressünk mást.(Mondtam mérgesen). Néztem, de mind ilyen idős gondozás van, nem azért mintha nem tisztelném az öregeket, de egy idegen nyelvű embert nem szeretnék valahogy pelenkázni, mondjuk magyart sem, sem senkit ha egyszer nem muszáj. Mellesleg a hirdetés úgy van megírva, hogy: "Beteg Apolas Angila", és tényleg ezek után mit lehetne elvárni ettől a munkától, illetve munkaadótól. Rengeteg a raktári munka, de a baj az, hogy nem is ismerünk onnan senkit, akitől megkérdezhetnénk, hogy milyen a munka.
-Hát igen, és azért jó lenne legalább tudni róla egy két dolgot, mégis csak külföldre akarunk nyelv nélkül elmenni.
-Anyudék mit mondtak?
-Mire?
-Hogy ki akarunk menni dolgozni valahová.
-Még nem tudják, csak azt, hogy esetleg Szentgyörgyre költöznénk együtt, és képzeld, amúgy apumnak van egy haverja, akinek van egy lakása Szentgyörgyön, és most keres bérlőt, esetleg kedvezményesebb áron kicsivel meg is kaphatnánk.
-Na ez amúgy nem lenne rossz ötlet. S egy kis protekcióval elintézném, hogy gyere a Kauflandba.
-Hát jó de mondtad, hogy oda kell tudni románul, amit ugye én nem tudok.?
-Jó, hát valahogyan el lehetne ezt intézni.
-Hmm, hát nem is tudom.

-Szia, haza jöttél?
-Aha, hallod apu, be akarnánk költözni Szentgyörgyre.
-Hogy mit??
-Hát munkába kellene állnom.
-De nem Szentgyörgyön!
-Miért? Most már végeztem az iskolával azt csinálok amit akarok! Alig várom, hogy elmenjek innen, és többet ne parancsolgassatok, elegem van belőletek, és hogy mindent jobban tudtok mint én, ez az én életem!!

-Hálló, szia , mondtam apumnak, hogy be akarunk költözni Szentgyörgyre, de nem akarja hagyni.
-De már nem szólhat bele, már elvégezted  az iskolát, már nem vagy gyerek!
-Tudom, de ha elmegyek anyut megeszi, miattam.
-És a tesód? Vele is ezt csinálta? Na ugy-e hogy nem?
-Ő más, neki mindent megengedtek.
-Mindegy most hagylak, szia.
-Szia.

Akkor nem hittem el, hogy Édesapám jót akart, és nem akarta, hogy igazából fel adjam a tanulást. Azt, hogy talán egy életen át más munkát is végezhetnék mint fizikai munka. Ő nagyon sokat dolgozott életében, kemény fizikai munkát, azért, hogy nekünk a testvéremmel mindenünk meglegyen. Gyermek koromban mindig kellett mennem a mezőre, dolgozni, segíteni Édesapámnak, és mindig haragudtam érte, bár most sem szeretném azt csinálni, mégis a mostani eszemmel, szívesen segítenék, mert tudom, hogy mindent értünk tett, hogy nekünk több jusson, jobb életünk legyen mint neki. Bár sosem mondta, hogy szeret, és sosem a szavairól volt híres, most mégis tudom, hogy mi vagyunk az akit a világon mindennél jobban szeret. Még most is bármit megtenne értünk. Amikor legelőször eljöttem otthonról, a hazámból, az otthon melegéből, azt hittem áldás, hogy megszabadultam, hogy bármit megtehetek amit csak akarok. Hogy sokkal több vagyok ez által, azt éreztem, hogy na majd most én kezembe veszem a sorsomat, amit eddig szerető kezek egyengettek, formáltak. De sajnos bele tellett egy kis időbe, amíg rá jöttem, hogy azok a kezek nem vertek, csak óvtak. Kis koromban mindig beszéltük munka közben a mezőn, hogy mi legyek ha nagy leszek. Tele voltam álmokkal, Torna tanár akartam lenni először. Apukám is örült volna neki, aztán mondta menjek Kántornak, vagy ápolónőnek. Hát az ápolónői munka sosem tetszett. Mindig is irtóztam minden ilyen dologtól, ami egyetemes kapcsolatban áll a tűvel, a vérrel stb. Azt passzoltam is az első adandó gondolatkor. Na de nem is kell elmondjam, hogy tanulni sem nagyon szerettem, és olvasni még annyira sem. 15 éves koromig szégyen nem szégyen elmondani, de ez a valóság, hogy egyetlen könyvet sem olvastam el. Aztán történt valami. Be kerültem egy gyenge osztályba. Ez is csak a Romániai tanterv csodás eredménye. Szóval szakiskolába kerültem liceum helyett. Természetesen abból sem volt sok választás, csak három. Autó szerelői, Faipari, vagy textil. Lány létemre természetesen a Textil osztályt választottam, de még mielőtt választanom kellet elmondom, hogy e csodás országban, hogyan is működik ez. Az-az hogyan működött nekem. Az egész 5-8 osztályos átlagomat nézték plusz írtunk a fő tantárgyakból egy vizsgát nyolcadik végén, és az összesítés alapján besoroltak minket a választott osztályokba. Pl én választottam a turizmust elsőnek és mellette a textilt, mivel ha nem férek be a turizmusba akkor kerülhetek a textilbe. Ezzel eddig nem is lenne semmi gond, csak a bökkenő az, hogy a fő tantárgyak nálunk a matek, a magyar, a történelem vagy földrajz, és természetesen a román. Nos matekból nem voltam rossz, de jó sem. Magyarból is erős közepes, történelemből is közepes, na de a román, hm, mit ne mondjak, hogy az erősen gyenge kifejezés nem takarja azt, amit én akkor tudtam. Mit sem kell mondjak, hogy ott sem sikerült valami jól a vizsga. Emlékszem harmadikos lehettem, amikor román szavakat kellett megtanuljak, a román órákra napi húszat vagy néha még többet, de nem ment. Egész áldott nap tanultam, mivel tudtam, ha nem tudom, akkor anya mérges lesz. Egész nap tanultam, estére már sírtam, mivel amikor anyukám ki kérdezte őket, a húszból talán hármat tudtam. Soha nem ment ez a nyelv nekem. Minden este imádkoztam lefekvés előtt, és imádság végén kértem az istentől, hogy segítsen, hogy tudjam megtanulni. Bocsánat kicsit elkalandoztam, szóval az van, hogy természetesen amint mondtam az előbb is, textil osztályba kerültem, ami azért nem volt annyira nagy dicsőség. Tanulók közt sem, de a volt osztálytársaim szülei előtt egyenesen borzasztó volt. Nos hallottam, az iskolában, hogy át lehet iratkozni, különbözeti vizsgával. És egész évben arra hajtottam, hogy ez sikerüljön. Matekból az osztály átlagánál jóval jobb voltam. Aztán egy napon mint mondtam is megtörtént a csoda. A magyar tanárnőm, akit mindenki utált. Mit ne mondjak, volt egy modora. Ha megszoktad, később egész elviselhetővé vált. Nos egy nap felajánlott nekem egy könyvet, mivel észrevette, hogy érdeklődöm az irodalom után. A könyv címe úgy szólt, hogy Ábel a rengetegben. Nos nem igazán akartam én olvasni, de hát nem utasíthattam vissza. Haza vittem első nap csak ült az asztalomon. Második napon kinyitottam és elolvastam az első pár oldalt, mire észre vettem már 50 oldalon is túl jártam. Bejött anyu a szobába este 9 óra körül, és meglepődve azt kérdezte, hogy: Te mit csinálsz?. Válaszoltam neki, hogy hát olvasok. Arra ő kérdi, hogy mit. Én meg válaszoltam. Nos nem kellet két nap és ki is olvastam a könyvet, nagy boldogan vittem vissza a tanárnőnek, hogy kész is vagyok vele, mire ő kezembe nyomta a könyv folytatását. Tágra nyílt szemmel, izgatottan a kezembe vettem, de most nem tudtam várni az olvasással, amíg haza értem, már más órákon, neki kezdtem olvasni. Nos én így szerettem bele az irodalomba, a könyvekbe. Van valami furcsa vonzásuk, tudjátok, ha olvasol, olyan mintha mindenre képes lennél. Eggyé tudtam válni a karakterrel, és megfeledkeztem egy pillanatra arról a tényről, hogy én csak egy szakiskolás vagyok. Az iskola egyik leggyengébb osztályába tartozom. Hogy amikor a falumba elindulok az úton csak azt látom az arcokon, hogy az egyik ember a másiknak súg valamit, talán nem is rólam, de akkor én úgy éreztem, hogy azt suttogják, hogy látod a Szőcs Bandi leánya csak szakiskolába jutott be. Szégyen volt nekem is, és a szüleimnek is. Anyukám próbált megvigasztalni többször is, de apukám ő nem. Láttam rajta, hogy haragszik, hogy nem jutottam egy jobb osztályba, mivel ő is ott dolgozik az iskolánál. Igaz karbantartóként  és nem tanárként, de ott volt, és a tanárok tekintetét ő is minden nap látta. Mivel a tanárok szemében is a szakiskola az csak szakiskola volt, és ahogyan tudom, még jelenleg is az sajnos.